Igenhír.hu

Ahogy múlnak a felsőoktatásban eltöltött évek, úgy válunk egyre profibbá, dörzsöltebbé, ellenállóbbá a kollokviumokkal és a velük járó fokozott stresszhatásokkal szemben. Az IgenHír az évfolyamonként eltérő vizsgaszezoni magatartástípusokat elemezte.

Elsőéves hallgató - az ambícióktól túlfűtötten szárnyaló gólya

Alapvetően még szorgalmas, lelkes, öntudatos, ám a naiv attitűd jellemző rá. Bár az áhított diplomától még fényévekre van, élteti a remény, hogy az egyetem elvégzésével fizetőképes állások esélyes várományosa lehet. Minden előadást és szemináriumot látogat, jegyzeteket, sőt hangfelvételeket is készít. A vizsgaidőszak küszöbén így megfelelő mennyiségű és állagú tananyag áll rendelkezésére a sikeres és alapos felkészüléshez. Nem elégszik meg a saját tudásával: sztahanovista méhecskeként a felsőbbévesek tapasztalatait is begyűjti; táblázatba rendezi az „ajánlott" és „kerülendő" tanárokat.

Egy-egy vizsgára már két héttel előtte elkezd tanulni. Beül a könyvtárba, és mint a piramisok építésére kényszerített rabszolgák, összeszorított fogakkal, lehajtott fejjel, izzadságcseppektől gyöngyöző homlokkal, némán végzi dolgát. A Nagy Napra korán érkezik, a vizsga kezdetétől függetlenül reggel héttől őrt áll a terem ajtaja előtt, és a magával hozott kislétrányi könyvtoronnyal eltorlaszolja a folyosót.

Öltözéke kifogástalan, szöszmöszmentesített öltönyben, avagy harmonikusan megkomponált szoknya-kosztüm összeállításban várja feszengve a sorsdöntő pillanatokat. A vizsgán remegő kézzel, a magabiztosságnak még a látszatát is kerülve kihúzza a legrosszabb tételt; lámpalázában még a gimis ismeretek is elillanó álomfelhőnek tűnnek számára. Elégtelentől közepesig terjedő skálán kap osztályzatot minden komolyabb megméretésen, és ezt rendjén valónak is találja. Hazamegy, és a képzeletbeli RESET-gomb megnyomásával újraindítja a kéthetes készülési programot.

Harmadéves hallgató - a harcedzett, rutinos kalandor

A kezdeti lelkesedés és törekvésvágy a szemeszterek multával fokozatosan kihalt belőle. Az adminisztrációs és oktatási nehézségeket átélve a diploma elérhetetlenül messzinek látszik számára; inkább nem is gondol rá. Már rég rájött, hogy körülbelül annyira lesz vonzó a munkaerőpiacon, mint egy zsák rozsdareszelék. Túlélésre játszik.

Minden tárgy első és utolsó órájára bemegy, hogy megismerje a tanárt és összegyűjtse a jegyzeteket. A szemináriumokat a maximális hiányzási lehetőségek kiaknázásával látogatja. A felsőbbévesek tapasztalatai nem érdeklik, a tanárok között is csak ritkán érik meglepetések. Egy-egy vizsgára két nappal előbb kezd el tanulni. Néha beül a könyvtárba, sokkal inkább melegedési és nethasználati célokból, mint a szakirodalomban elmélyedni. Az egyetemi csaták szomorú szamurájának érzi magát, akinek egyetlen célja: minden megengedett és meg nem engedett eszközzel a harcmezőről élve hazajutni.

A vizsga napján kényelmesen alszik a lehető legtovább, majd komótosan beballag a vérengzések színhelyére. Ott lazán felcsapja a másolt jegyzettömböket, és a papírhalmokba süllyedve stíröli az ellenkező nemű sorstársakat. Sorra kerülve aztán csekély izgalommal kiválaszt egy tételt (tökéletesen mindegy, melyiket, hisz nagyjából egyformán tudja őket), majd egy bizalomépítő, széles mosoly kíséretében hozzáfog a messziről indított beszámolóhoz. Rossz esetben közepesre értékelik produkcióját; jó esetben is. Kifelé menet látványosan megpörgeti az indexet ujjai között, rávigyorog a sápkórosan feszengő, kivégzésre váró diáktársakra, majd hazasiet. Este leruccan a klubba, vagy a barátokkal sörözni, és memóriájából nyomtalanul törlődik a vizsgának még az emléke is.

Felsőbbéves hallgató - a vérprofi, dörzsölt öreg motoros

Teljes mértékben apatikus a tanulmányi kihívásokkal szemben. A relatív közelségben lévő diploma abszolút messzeségben van tőle a hiányzó nyelvvizsga, csip-csup kistárgyak és egyéb technikai problémák miatt.

Előadásokra nem jár, mert azok ütköznek alvásszemináriumával. A gyakorlatoknál a lehető legtöbb, plusz „még ami megoldható" mennyiséget hiányzik. Jegyzeteket a vizsgaidőszak derekán kezd gyűjteni, régi kapcsolatait beizzítva, vagy a listákon tragikus hangú levélben segítséget kérve. („Bal tüdőmet katéterezték, nagybácsikámat elcsapta egy billenős dömper, így kérlek, segítsetek a következő jegyzetekkel...") A felsősök tapasztalatai nem érdeklik, mert ő maga is az. Az összes tanár minden ismérve a kisujjában van. Egy-egy vizsgára előző nap kezd el tanulni: kiveszi a legszükségesebb tankönyvet, átlapozza a jegyzeteket és kikeresi az oktató nevét az indexéből. A vizsgát az élet természetes részének tartja, mint az ebédet vagy a vécézést. El kell végezni, különben kellemetlen következményekkel számolhat.

A vizsga napján elegáns öltözékben érkezik (hisz tudja, az ő tudásszintje mellett a ruházat érdemjegyének felét adhatja legalább!), úgy az akció közepe táján. Magával csupán az indexet, meg némi felkészültséget sugalló jegyzethalmazt hoz. Zsebre dugott kézzel, az esti programon merengve várja a behívást. A tetthelyre lépve végül rezignáltan kihúz egy tételt (tökéletesen mindegy, melyiket, hisz nagyjából egyformán nem tudja őket), és két másodperc alatt ráhangolja kifinomult szenzorait a vizsgáztató tanár hangulatára. Ha kell, megdicséri annak öltözékét, ha kell, panaszkodik a titkárságra, netalán a házi görények etetési módjairól tart élvezetes beszámolót. A tételt homályos messzeségből indítja (pl: „Tehát Petőfi tájlírája 1844 előtt. Nos, akkor kezdjük ott, hogy a szépirodalom első hajtásainak tartott mítoszkincs..."), és öt percbe belesűríti a tantárgyról az évek során szerzett összes ismeretét. Mindenképpen jó vagy jeles jeggyel hagyja el a színt. A vizsga után még beugrik egy gyors szigorlatra, két írásbelire, majd hazatolja a bringát.