Igenhír.hu

Az IgenHír egyetemi kutatóhadtestének nehézpáncélosai kognitív hernyótalpaikkal átgázoltak már a tanári és hallgatói viselkedésszociológia számos aknamezején, azonban az évközi elôadások territóriuma eleddig meghódítatlan maradt. Eme tanulmányunk ezért egy bölcsészkari évfolyam-elôadás kétoldalú megvilágítására vállalkozott.

Kutatási módszerünk formabontónak titulálható: mentális bozótharcosaink magukat radiátoroknak álcázva elrejtôztek az elôadóban, míg szerkesztôségi fôvarázslónk telepatikus képességeit latba vetve kigondolatolvasta a kutatás alanyául választott kari oktató elméjét. Mi pedig elegánsan egymás mellé rendeztük a külsô és belsô narratívát.

„Nem valószínû, hogy ma bármi meglepô történik. Az «Individuum és hatalmi mechanizmusok a huszadik század magyar poézisének tükrében» címû tárgyban az a jó, hogy senki sem tudja, mirôl is szól konkrétan. S különben is, eme kompetenciaalapú oktatáson abrakolt segédbölcsészeknek ez is épp elég magas. No, ezek meg mit ácsorognak itt a folyosón? Ülôsztrájk van, vagy mi? Ja, hogy rám várnak. Biztos a múltkori zh miatt. Igen, emlékszem, ez a pubifrizurás vitringyerek egyszer már vitézkedett nálam valami vizsgán, ki is vágtam….”

- Tanár úr, elnézést kérünk a zavarás miatt…
- Kedves kolléga, majd az évfolyam-elôadás után keressen meg, köszönöm, a viszontlátásra!

„Nah, ezt is leráztuk. Az elôadás után úgyis a hátsó ajtón lelécelek a titkárság felé, szóval tök mindegy. Hmm, szépen telített az elôadó, még a sorok közt is ülnek. Persze-persze, hiszen mára izgalmas órát ígértem, filmet a XX. századi pesti kávéházi életrôl. De sajnos ez ma nem lesz, mert meg sem találtam a dvd-t, és amúgy sem tudom kezelni azt a hülye projektort.”

- Tisztelt hallgatók, kedves bölcsészek, jövendôbeli kollégák! („Ezt a megszólítást Steinertôl okosítottam, aki Miskolcon lumpolt, amíg el nem ment az OTP-hez trénernek. Igaz, ô hozzátette, hogy «a jövô fáklyavivôi», de ez már provinciális modorosság, nálam nincs helye.”) Ahogy ígértem, a mai alkalommal a humánum és az embertelen irracionalizmus kényes és izgalmas viszonyával foglalkozunk Radnóti kései költészetének rivaldafényében.

„Nézd a csalódottságot a bamba fejükön! A stréber Vukovics majd kiesik a padból, úgy jelentkezik. Kár, hogy nem látom. Na mindegy, Radnótit mindig be lehet dobni, róla még jegyzetek nélkül is megy. Igazából ebben az elôadóban az a rossz – nem, nem a projektor; akkor sem pazarolnám vetítésre az idôt, ha be tudnám kapcsolni – hogy nincs légkondi. S kétszáz, szellemi renyhesége ellenére gôzkazánként izzadó bölcsészpótlék szubmonszun klímát varázsol ide. Legjobb lenne most a szobámban lévô minihûtôbôl kiszedni két Kozelt, elterpeszkedni az udvaron a bazi nagy Kovacsovszkij-szobor alatt, és félálomba merülve figyelgetni az ellibbenô, barackszôke filoszpalentinákat…”

- …s ennek, a halál árnyékában világszínvonalúvá növô poézisnek kétségbeesett halálsikolya volt a Töredék. A költô egy oly korparancs végrehajtása ellen tiltakozott egész életével, amely a humánumot dekadens morális mélységekbe kívánta redukálni a türanniszi hatalomgyakorlás hideg racionalizmusával...

„Schneider a harmadik padban már alszik. Nem, hiába takarja a fejét egy Névtani Értesítôvel – egy sörbe lefogadom, hogy egy büdös sort sem olvasott soha belôle – ott szunyókál mögötte ez az anyaszomorító.”

- Schneider kolléga, alá tudná támasztani életrajzi adatokkal az elôbbi, igen súlyos állítást?

„Persze, hogy nem, hisz még a fejét sem tudja alátámasztani. De legalább a terem fele felszabadultan röhög. Hiába no, a sok áltudományos konferencia sem rontott briliáns humorérzékemen. Apropó, konferencia. Téglásy a múltkor említette, hogy megint elô kell adnunk azon a pécsi nemzetközi buborékhámozáson. Kérdés, feltûnô lenne-e, ha negyedszerre is elsütném a „Szép Ernô narratív allûrjeit”. Ha azt nem lehet, akkor megadom magam, mást úgysem tudnék kiizzadni. Ennek oka nem a saját mentális kapacitásaim végletességében keresendô – hohó, még mit nem! – hanem az irodalomtudomány jelenlegi totalitásában. Ma már minden fehér foltot feltérképeztünk, minden rejtélyt megoldottunk, a literatúra mitikus világát mesekönyvvé szelídítettük…”

- …ha jobban belegondolunk, eme kései költészet ontológiai-metafizikai léthorizontja a Razglednicákban éri el csúcspontját. Eme négy apró helyzetjelentés olyan interpretációs távlatokat nyit elôttünk, amelyek belátása meghaladja csökött érzékszerveinknek technokráciában amortizált hatóköreit.

„Lehetséges azonban, hogy már csak egy Kozel van, mert a Meleghváry megivott egyet. Ôszintén szólva a fejét sem bírom annak a tanárseggédnek, tuti csak azért vettük fel, mert sikamlósra nyalta PhD-jában a hiú Szabó Z-nek a hátsóbbik felét. Egyszer láttam csak elôadást tartani, mindössze egy hajszálnyival volt kevésbé katasztrofális, mint a Katrinahurrikán. De ezt sajnos túlélte a tisztelt évfolyam, és most én szenvedhetek velük. Csak abba nem gondolt bele Meleghváry, hogy munkaköri kötelessége lesz a kétszáz félévi zh kijavítása. Hiszen ez benne van a tanszék belsô kiskátéjában… amit én állítottam össze, miután kineveztek adjunktusnak, hehe. Nekem amúgy is van három szakdolgozóm, akiket a tanszéki esten sem sikerült lebeszélnem arról, hogy engem nézzenek ki konzulensnek. Mit is akart az egyik idegzsibbadvány? Ja, hogy minden héten egyeztessek vele! Tökéletesen röhejes a feltételezés, hogy a «Metaforák transzparenciája Kosztolányi gyermekverseiben» bárkit is érdekelhet. Már a címe is barokkos fingfaragás, én mondom. Sebaj, feladtam neki harminc kötetnyi észt szakirodalmat, mondtam, hogy ezek elolvasása nélkül ne is kerüljön a szemem elé. S még volt pofája visszakérdezni, hogy az észt romantika alapvetései mennyire relevánsak Kosztolányi tekintetében… Válaszképp tartottam neki egy félórás monológot. Mindegy, legalább nem látom egy darabig.”

- Végül kedves hallgatók, hadd fejezzem be elôadásomat egy örökérvényû idézettel, amit még Horváth Adolf kabbalista irodalomkutató tett egyik könyvében: a tudás relevanciája a léthorizont fölé nô. Radnóti költészetének esszenciája is ebben ragadható meg, szép hetet kívánok mindenkinek. Házi feladatként foglalják össze az eddig tárgyalt verseket egy négyoldalas, kézzel írt filológiai esszében, és adják le Meleghváry tanársegéd úrnak a szobájában.

„Mondjuk ez nem volt megbeszélve, de hát ilyen az élet… S most nagyon gyorsan a hátsó kijárat felé, mert a pubifejû már tigrisugrásokkal közeledik a hátsó traktusból!...”